A vákuumbeli fénysebesség a fizika egyik alapvetõ állandója. Értéke pontosan 299 792 458 m/s minden vonatkoztatási rendszerben. Jele: c (a latin celeritas, ?sebesség? szóból). Semmilyen hatás nem terjedhet gyorsabban a vákuumbeli fénysebességnél.

A fény sebessége más közegekben kisebb a vákuumbelinél. Értékét a közeg abszolút n törésmutatójából lehet kiszámolni.

,

ahol c a vákuumbeli, c' a közegbeli fénysebesség.

Mérése [szerkesztés]

A fénysebességet sokszor sokan megmérték.

A csillagászok nagyon sokat tudnak Naprendszerünk bolygóiról.Részletes térképeik vannak a Merkurról,Vénuszról Marsról és a külsõ blygók több tucatnyi holdjáról.Mozgófilmeken tanulmányozhatják a Jupiter idõjárását és a Szaturnusz gyûrûjének forgását.Még olyan fotók is rendelkezésre állnak,amelyek a Vénusz és a Mars felszínén készültek.Mindezeket az értékes adatokat legénység élküli,Földrõl irányított ûrszondák gyüjtötték össze.

A szondák vezérlése sok tekintetben hasonló a robotok távirányításához.Az ûrön keresztül csak rádiójeleket lehet küldeni,ám ilyen hatalmas távolságokon a jelek elveszítik erejüket.Az ûrszondáknak szóló utasítások hatékony továbbításához ezért óriási tányérantennákat állítottak fel a világ különbözõ pontjain.Közülük hármata NASA,az amerikai ûrhajózási hivatal épített.Ezek az egyenként 65m átmérõjü parabolatányérok alkotják a DSN-t (Deep Space Network),a Kozmosz távoli Régiit Kutató Hálózatot.A Kaliforniában,Spanyolországban és Ausztráliában elhelyezett antennaóriások közül legalább egymindíg kapcsolatot tart fenn az ûrszondákkal.

A történelem folyamán sokan hitték,hogy más bolygókon is laknak értelmes lények.Nem is olyan rég még voltak tudósok,akik az elõször 1877-ben feltérképezett marsbéli "csatornákat" értelmes teremtmények mûvének tartották.Csak 1965-ben vált bizonyossággá,hogy merõ ábrándozás láttatta velük a kanálisokat,abban az évben készítették ugyanis az ûrszondák az elsõfényképeket a Marsról.A "vörös bolygó" is csak egy hát az élet nélküli égitestek sorában.

1982.október 6.án kaliforniai csillagászok a világ legerõsebb teleszkópját egy bizonyos,a Kiskutya (Canis Minor)csillagépben levõ pontra irányították.Nyomában voltak valaminek,amit több mint 70éve nem láttak,s ami most ismét a Naprendszer belsõ tartományait készül meglátogatni.Ez a valami a Halley-üstökös volt.Amint a csillagászok a palomar-hegyi nagy teleszkóp képét kivetítõ monitorok képernyõit figyelték,egyszer csak feltünt a keresett apró fényfolt.A Halley-üstökös annak rendje és módja szerint jött elõre kiszámított pályáján.

Mint minden kettõs rendszer,a Cygnus X-1 és a HDE 226 868 alkotta csillag kettõs is közös tömegközéppontkörül kering.Ha a csilago egyenlõ tömegüek,a középpont féluton található a két égitest között,ha viszont nem,a nehezebb csilaghoz van közelebb.Így a kettõs rendszerek olyan természetes mérleget képeznek,melynek révén a csillagászok megtudják határozni a rendszert alkotó égitestek tömegét.A HDE 226 868 mozgását vizsgálva a tudósok megállapították: a középpont olyan közel fekszik a csillaghoz,hogy kísérõjének feleakkora tömegünek kell lennie.

Amikor egy nagy tömegû csillag pályafutásának végére ér,a világegyetem legsötétebb és legpusztítóbb képzõdményét hagyja hátra - a fekete lyukat.Mivel az ilyen objektumnak annyira erõs gravitációs tere van,hogy sem fény,sem másmilyen sugárzás nem juthat ki belõle.A csillagászok ennek ellenére biztosak benne,hogy már legalább fél tucat fekete lyukat felfedeztek.

A fekete lyukak kimúlt öreg csillagok összeroskadt maradványai.A csillag anyagának egy része saját tömege hatására egészen kis térfogatba préselõdik össze:kisebb lesz,mint egy atommag.Ekkor éri el az ugynevezett szinguláris állapotot.Az ilyen sûrû tömegû anyag gravitációs tereelképzelhetetlenül erõs.A szinguláris állapotban lévõ csillag közvetlen környezetében a gravitáció hatása teljes mértékben legyõzhetetlen.Ezt a legfeljebb néhány kilométer átmérõjü tartományt hívjuk fekete lyuknak.

Az európai csillagászok a jelenleg használatos teleszkópoknál tízszer nagyobb teljesítményû távcsõ építésén dolgoznak.Az óriásteleszkóppal reményeik szerint a kozmosz sohasem látott mélységeibe pillanthatnak be.Ám még így sem bízhatnak abban,hogy elláthatnak a világegytem határáig.

A modern ûrkutatás Einstein általános relativitáselméletére épül.Az elmélet kimondja,hogy az anyag körüli gravitációs mezõ megváltoztatja a teret és az idõt oly módon,hogy a tér görbulté válik,az idõ pedig felgyorsul vagy lelassul.Az anyag gravitációs mezeje a fénysugarat is elhajlítja.

Az univerzumot 15 milliárd évvel ezelõtt egy fantasztikus méretû hirtelen robbanás hozta létre.Az explózióból kifelé szágudó gázok idõvel galaxisokká,csillagokká és bolygókká tömörültek.Így keletkezett a Nap és a Föld is.De hogyan képesek kiszámítani csillagászok,mikor is történt mindez?

Századunk 20-as éveiben Edwin Hubble amerikai csilagász felismerte,hogy a galaxisok távolodnak egymástól,s hogy a meszebb levõk távolodási sebessége nagyobb,mint a közelebbieké,mintha egy hatalmas kozmikus robbanás szerteszóródó lövedékei lennének.A galaxisok távolságának és sebességének hányadosából Hubble kiszámította,mikor játszódhatott le az õsrobbanás.Ezt a számot ma,a legkorszerûbb és legpontosabb megfigyeléseket alapul véve,15 milliárd évre tesszük.