Európai csillagászok új galaxist fedeztek fel, de olyan régit, hogy a fénye tízmilliárd év alatt jutott el a Földre.

Az ősrégi galaxis egyik meglepő tulajdonsága, hogy százszor gyorsabban alakulnak ki (illetve alakultak ki tízmilliárd éve) benne a napok, mint a mi galaxisunkban, a tejútrendszerben. Az újonnan felfedezett galaxis az SMM J2135-0102 elnevezést kapta. Annyira régi, hogy tízmilliárd évbe telt, mire a fénye elért ide, a Földre. Tehát tízmilliárd éve keletkezett, mindössze három milliárd évvel a nagy bumm után.

 Már közel húsz kilométert tett meg az amerikai űrhajózási hivatal (NASA) Opportunity nevű marsjárója, amelyet eredetileg 90 napos küldetésre terveztek, ennek ellenére már több mint 6 éve végez “földtani” vizsgálatokat a vörös bolygón.

   A NASA közlése szerint a jármű ezen a héten lépte át a 12 mérföldes (19,3 kilométeres) határt, útban az Endeavour-kráter felé, amelynek eléréséhez további 11,6 kilométert kell megtennie

   Másfél millió éven belül üstökösök hada lepheti el a Naprendszert egy törpecsillagnak köszönhetően.

   Egy csillagász számításai szerint a Gliese 710 nevű törpének 86 százalék az esélye van arra, hogy átszakítsa az Oort-felhőt, a Naprendszerünk külső határán húzódó jeges objektumok halmazát, amelyek így elindulnak a Nap és a belső bolygók felé, üstökösökkel bombázva a Földet is. Vadim Bobjlev, a Szentpétervári Pulkovo Csillagászati Obszervatórium munkatársa többször ellenőrizte számításai helyességét mielőtt publikálta volna eredményeit.

A Naprendszer legbonyolultabb bolygódíszei a Szaturnusz gyűrűi, emellett kozmikus ékkövek is, ismeretlen vörös anyag füzérjével díszítve, valamint az azokat formáló néhány trükkös, dinamikai erővel megspékelve.

A Cassini-szonda már 2004 júniusa óta vizsgálja a gázóriást. Ezen idő alatt a szonda nemcsak a Szaturnusz lenyűgöző gyűrűit vizsgálta, hanem atmoszféráját, holdjait és mágneses mezejét is, ami körülveszi. A hatéves, közeli megfigyelés során a Cassini felfedezéseit, valamint a bolygó megoldásra váró rejtélyeit két tanulmányban taglalják a kutatók a Science tudományos folyóirat március 19-i számában.

A Földet körbeölelő űr tele van még számunkra új és rejtélyes elemmel. Ismereteink napról napra egyre bővülnek és gyarapodnak, hiszen folyamatosan igyekszünk kiterjeszteni megfigyeléseink határát, hogy az eddigi tudásokat új következtetésekkel bővítsük és új tapasztalatokhoz jussunk. Mégis érnek még meglepetések, és találkozunk még igazi különlegességgel is.
Ilyennek mutatkoznak azok a különös ősbolygó-jelölt égitestek, amik alakjukat vesztve bolyonganak évmilliók óta a galaxisban.

  
  Nehéz elemekben rendkívül szegény csillagot figyeltek meg a szakemberek, amely a Világegyetem korai időszakában keletkezett. Furcsa összetételének magyarázatára eddig nincs biztos teória.

  A nemzetközi csillagászcsoport megtalálta az eddigi megfigyelt legalacsonyabb fémtartalmú csillagot. A japán Subaru teleszkóppal a tőlünk 4000 fényévre, a Hydra csillagképben található HE1327-2326 jelű objektumot tanulmányozták. Az égitestben a vas gyakorisága mintegy 0,0004 százaléka a Napban megfigyelhetőnek.

   Érdekes módon a csillagászat egészen a Nemzetközi Csillagászati Unió  2006 augusztusi üléséig nem definiálta konkrétan, mit is tekinthetünk bolygónak. Nyilvánvalóan a jóval nagyobb égitestek, amelyek központjában a nagyobb tömeg révén beindulhatnak a fúziós folyamatok, így saját energia- illetve fénykibocsátásuk van, már csillagok – ezzel felső tömeghatárt viszonylag könnyű találni. Mi legyen azonban az alsó határ? Mekkora mérettől tekinthető egy égitest bolygónak?

   Nagyon sok távoli kvazár fényének vizsgálata alapján nemcsak a galaxisokban, hanem a közöttük lévő térségekben is nagy mennyiségben találhatóak kozmikus porszemcsék.

   Régóta ismert tény, hogy a távoli égi objektumok fényét a csillagközi térben lévő porszemcsék miatt halványabbnak és vörösebbnek látjuk (utóbbi oka, hogy a porszemeken lejátszódó szóródási jelenségek erősebben jelentkeznek a sugárzás rövidebb hullámhosszú, azaz kékebb komponensei esetében).

  Chilében, a La Silla csúcson üzemelő 2,2 méteres ESO/MPG teleszkóppal elkészítették a mindeddig legrészletesebb képet a déli égbolt fantasztikus objektumáról, a Carina-ködről.
A nagyfelbontású, részletgazdag képen jól kivetők a köd különböző objektumai: fiatal csillagok halmazai, nagy por- és gázcsomók, poroszlopok, globulák, s természetesen a köd éke, az ? Carinae. A kép a 2,2 méteres ESO/MPG teleszkóp WFI (Wide Field Imager) kamerájával hat különböző színszűrőn keresztül rögzített felvételekből állt össze.

 A napszél kifejezés mögött olyan töltött részecskéket értünk (leginkább protonokat és elektronokat), amelyek a Nap atmoszféráját elhagyva a világűrben terjednek. A Nap több millió km/h sebességgel löki ki magából ezeket az elektromosan töltött részecskéket, ami a bolygókra, az aszteroidákra és az üstökösökre az egész Naprendszerben hatást gyakorol.

A megfigyelések alapján régóta tudjuk, hogy bár a napszél sebessége változó, sosem csökken 260 km/s alá.

  A látható fény tartományában működő távcsövek számára szinte észrevétlen, sötét aszteroidákat fedezett fel a WISE műhold a Föld közelében. A húsz objektum többsége a rá eső napfénynek alig egytizedét tükrözi vissza.

Húsz korábban ismeretlen sötét aszteroidát (kisbolygót) fedezett fel a Föld közelében a NASA WISE (Wide-field Infrared Survey Explorer) széles látószögű infravörös sugárzást felmérő csillagászati műholdja, amelyet decemberben állítottak pályára.

A mi világunk testvérbolygójának fénye, Naprendszerünk egyik Föld-típusú bolygója, akit Galilei a 17. században szemlélt, majd 1790-ben Johann Schröter vált rabjává. Ragyogását hajósok, csillagászok és örök álmodozók csodálták már. Az ókorban istennőnek hitték, akié a szerelem és a szépség adománya, és övé minden héten a péntek napja is. Minden éjjel letekint ránk, mi pedig megcsodálhatjuk őt.

A Vénusz a második bolygó a Naptól, megelőzve a Földet, a Marsot, a Jupitert, a Szaturnuszt, az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plútót.

 
  Évtizedes kutatások után sikerült végre fényt deríteni egy rejtélyes csillagpáros valódi természetére: a két fehér törpe mindössze 5,4 perc alatt kerüli meg egymást, ez az ismert leggyorsabb és a legszorosabb közelségben lévő bináris csillagrendszer.

A fehér törpék a csillagfejlődés végállapotában lévő objektumok, amelyek magjában már nem indulnak be újabb fúziós reakciók, vagyis többé nem zajlik energiatermelés. Az égitest összehúzódik, külső rétegeit pedig planetáris köd formájában ledobja.

Már az általános iskolában megismerkedünk velük tudományos szempontból is, nap mint nap nekik köszönhetjük az életünket, nappal is, és éjszaka is találkozhatunk velük. Ők a csillagok, akik közül egy közvetlen közel van hozzánk, ez pedig a Napunk.

A csillag a népi nyelvben szinte bármilyen égitestet lefedhet (lásd: Esthajnalcsillag = Vénusz), azonban a csillagászat szaknyelve már pontosabb definiálja: olyan égitest, amely nukleáris energiát termel, ennek következtében saját fénnyel rendelkezik, szemben a bolygókkal, amelyek csupán központi csillaguk fényét verik vissza, és saját fénykisugárzásuk majdnem egyenlő a nullával.

 A korai univerzum maradványát fedezték fel amerikai asztronómusok, egy olyan csillagot, amely az ősrobbanás után keletkezett csillagok második nemzedékéhez tartozott.
*

   A csillag, amely a tőlünk 290 ezer fényévnyíre található Sculptor-törpegalaxisban (Szobrász-csillagképben) található, vegyi összetételét tekintve a Tejútrendszer legrégebbi csillagaihoz hasonlít.

Ez viszont arra utal, hogy galaxisunk korábbi életében átesett a "kannibalizmus" korszakán, amikor a közelében lévő törpegalaxisok és egyéb kozmikus építőanyagok "felfalásával" biztosította saját növekedését

"Ez a csillag majdnem egyidős a világegyetemmel" - hangsúlyozta Anne Frebel, a Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ csillagásza, a tanulmány vezető szerzője.

   Egy új kutatás szerint sok ezer évvel ezelőtt egy hatalmas űrkőzet robbanhatott fel az Antarktisz fölött, óriási törmelékmezőt hozva létre.

  Az eseményről a déli sarkvidék jégmagjaiban észlelt parányi meteorit részecskék és földönkívüli porrétegek árulkodnak. A kutatók szerint az antarktiszi eset hasonló lehetett az 1908-as Tunguzka eseményhez, ami 2000 négyzetkilométeres területet tarolt le Szibériában. Ez is egy úgynevezett airburst volt, amikor az űrkőzet még a talaj elérése előtt szétrobban a légkörben.

Új otthon -Szaturnusz holdja! Tudományos közlés, dokument alapján.

Klubvezető.

 Mik is azok a meteorok?

Mik is azok a meteorok? Meddig meteor a meteor, és mikortól számít már meteoritnak, vagy éppenséggel meteoroidnak? Mik azok a mikro-meteorok, és miért is mondjuk azt, hogy a világűr ezek az aprócska „porszemei”, amik csóvájukkal együtt néha még Magyarországnál is nagyobbak, bombázzák a Földet? Ezekkel és még sok más, ehhez hasonló kérdésünkkel fogunk foglalkozni elkövetkező tudományos 5 percünkben.

  
   Több mint ezer galaxist vizsgáltak meg a NASA Goddard Space Flight Center kutatóközpontjában a csillagászok, és az eredményeik újabb bizonyítékot szolgáltattak a sötét áramlásnak nevezett jelenség létezésére.

   A sötét áramlás teóriája szerint több száz galaxiscsoport mozgása egészen másképp néz ki a gyakorlatban, mint annak az ősrobbanás miatt lennie kellene. Vagyis nem az univerzum közepétől kifelé mozognak, hanem egy rejtélyes pont felé tartanak az univerzumunk feltérképezett határán túl, másodpercenként 1000 kilométeres sebességgel.

  Ha Földünk egy "bolygógyárban" készült volna, biztosan nem fapados alaptípusnak, hanem egy extrákkal felszerelt luxusmodellnek számítana. Belső folyamatai szinte zavartalanul működnek 4,6 milliárd éve, változatos formakincsű szilárd felszínét és folyékony vízkészletét pedig globális védőburkok óvják a káros külső hatásoktól. Napjainkban a bolygótudomány legizgalmasabb kérdése éppen az, hogy mindezek közül melyek találhatók meg más égitesteken is valamilyen formában, s melyeket lehet Földünk valóban exkluzív jellemvonásainak tekinteni.

  
A csillagászok évtizedek óta tudják, hogy galaxisunk ütközési pályán halad a szomszédos spirális galaxissal, az Andromédával. Az azonban még nem igazán ismert, hogy az összecsapás milyen hatással lesz a Naprendszerre.

A Harvard-Smithsonian Asztrofizikai Központ két elméleti tudósa, T.J. Cox és Avi Loeb legújabb számításai azt bizonygatják, hogy a Nap az összeolvadt galaxis külső tartományaiba száműzettetik, az ütközés pedig még szülőcsillagunk életében bekövetkezik, mielőtt kiégett fehér törpévé válna.

A nagyritkán szabad szemmel is megfigyelhető hirtelen kifényesedő csillagok, a szupernóvák feltűnésének oka rendszerint egy-egy csillag robbanásszerű összeomlásakor szétlövellő fény.

A legnagyobbakat szabad szemmel is észlelni lehet, ilyet már kínai csillagászok is feljegyeztek. Olyan ritkán keletkeznek, hogy egy-egy ember életében szabad szemmel nemigen láthat egynél többet. 1054-ben, 1605-ben, 1874-ben és 1997-ben is felvillantak hasonlók, amelyekhez aztán különféle jelentéseket, fenyegetéseket és jóslatokat is kapcsoltak.

   Szokatlanul nagy ütemű csillagkeletkezésnek otthont adó galaxist fedeztek fel több mint 12 milliárd fényévre. A különleges csillagváros fontos szerepet játszhat a galaxisfejlődési elméletek finomításában.

P. Capak (NASA Spitzer Science Center) és munkatársai felfedezték az eddig ismert legtávolabbi, nagyon erős csillagkeletkezést produkáló - ún. csillagontó (starburst) - galaxist. A mintegy 12,3 milliárd fényévre lévő objektum a Hubble Űrtávcső és a 8,2 m-es, Hawaii-szigeteki japán Subaru teleszkóp látható fény tartományában készített  felvételein csak egy nagyon halvány foltnak látszott.

A galaxis, melynek a Naprendszerünk is tagja, a Tejútrendszer, ami típusát tekintve spirális galaxis. 4 fő karja van, melyek a fősíkban találhatóak. Ezek valamivel sűrűbbek a többi részhez képest, bár tömegük nem nagy. A Földről két kart láthatunk, az Orion- és a Nyilas kart. Napunk az Orion-kar belső peremén helyezkedik el, mely egy kisebb spirálkar. A Tejútrendszer kora kb. 14-16 milliárd év. Alakja ellipszoid, a mag átmérője pedig 10-20 ezer fényévre tehető.

 
 
   A Hubble Űrtávcső felvételein nagy sebességgel mozgó csillagok által a környező intersztelláris gázba rajzolt mintázatok láthatók, melyek hol egy nyíl hegyére, hol egy üstökös csóvájára emlékeztetnek.

   A Raghvendra Sahai (NASA Jet Propulsion Laboratory) által vezetett kutatás keretében rögzített felvételeket és az eredményeket az American Astronomical Society 213., a kaliforniai Long Beach-ben zajló ülésén ismertették. Sahai szerint képeik a nagysebességű csillagok egy új osztályát tárják fel, melyek felfedezése számukra is nagy meglepetés, mivel nem lehet megjósolni, hogy hol kellene kutatni utánuk, így azonosításuk leginkább a véletlennek köszönhető.