A MERKÚR BOLYGÓ ÉSZLELÉSÉRŐL

Elődeink a holdhónapot 4 darab 7 napos naptári hétre osztották (a mi Holdunk durván 7 és fél napig mutat egy fázist). A hét egyes napjait a Rómaiak - a Vasárnapot és a Hétfőt kivéve - olyan isteneikről nevezték el, amelyeknek volt bolygó megfelelőjük is:
 
   Vasárnap     Dies Solis
   Hétfő            Dies Lunae
   Kedd             Dies Martis
   Szerda           Dies Mercurii
   Csütörtök       Dies Iovis
   Péntek            Dies Veneris
   Szombat          Dies Saturni
 
Gondolkodott már az Olvasó azon, miért van az, hogy a "mozgó" égitestek száma megegyezik a hét napjaival? A két "Fő Világosító"-t, a Napot és a Holdat mindenki ismeri. Ugyancsak sokan megfigyelték már az Esthajnal Csillagot, a Vénuszt. A további bolygók észlelése már nagyobb körültekintést igényel, de könnyen megtehető a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz esetében is. A Merkúr azonban - egészen más.
 
E sorok írójának egész életében egyszer lehetett szerencséje a Merkúr megpillantásában, de abban, hogy ez megtörténhetett, több körülmény összejátszására volt szükség. Először is tudtam, hogy a Merkúr legnagyobb keleti kitérésben van. Másodszor csillagászati táblázatokból ismertem a koordinátáit. Harmadszor a Vénusz is az égbolt hasonló területén volt. Negyedszer az időjárás is kedvezett a megfigyelésnek, a látóhatár alá bukott Naphoz és a horizont feletti Vénuszhoz interpolálva megtaláltam a keresett bolygót, annak ellenére, hogy az alkonyi égbolt ezen része még egyáltalán nem volt sötét. E megfigyelés után sokszor elgondolkodtam, hogy miként fedezhették fel eleink ezt az égitestet. Tekintettel arra, hogy a Naptól 28 foknál jobban sohasem távolodik el, sötét égbolton sohasem látható, csak az alkonypírban (illetve a hajnali világos égbolton). Felfedezéséhez - jelen sorok írója szerint - az adhatott indíttatást, hogy őseink ismerve a már felsorolt 6 planétát (a Napot és a Holdat is ide sorolva) hittek a hetes szám mítoszában, és addig kémlelték az eget, amíg az ki nem adta titkát, és fel nem fedezték a Merkúrt. El tudom képzelni - például Mezopotámiában -, hogy a csillagászpapok éjszakáról éjszakára obszervatóriumuk tetejéről figyelték az égboltot, az ismert csillagokat és csillagképeket, keresve egy rendhagyó, helyváltoztató égitestet. (Sokan semmittevéssel vádolták az ókori papokat, pedig ha mindenki gyűjtögetéssel, földműveléssel, állattenyésztéssel, vadászattal vagy halászattal  foglalkozott volna, ha mindenki katona, kézműves vagy kereskedő lett volna, nem lett volna senki, aki a tudományokat művelje.) Akárhogy is történt, részemről minden elismerésem azoké az ókori névtelen csillagászoké, akik felfedezték a Merkúrt. A Merkúr észlelésének nehézségéről még  csak annyit, hogy - állítólag - egy olyan nagy csillagász, mint Kopernikusz maga sohasem látta a Merkúrt.