Crab szupernova robbanás A szupernóva a Napnál nagyobb tömegű csillag végső nagy robbanása, mely során a csillag fénye (körülbelül egy éven keresztül) egy galaxis teljes fényével vetekszik. („Nova” latinul „új”). A „szuper” a kevésbé fényes nóváktól való megkülönböztetésre szolgál, melyek más okból fényesednek ki.

A szupernóva-robbanás során a csillag ledobja a külső rétegét, mely a környezetét hidrogénnel, héliummal és nehezebb elemekkel telíti. A kidobott anyag általában gömb alakban tágul, miközben egyre ritkább lesz. Ha a szupernóva-robbanás közeli por vagy gázködöt nyom össze, ott megindíthatja újabb csillagok kialakulását, és nehezebb elemekkel szennyezheti azt a ködöt. A Napban és Földünkön található lítiumnál nehezebb elemek (arany, urán…) annak köszönhetőek, hogy a Naprendszer keletkezésekor a közelünkben szupernóvarobbanás történt.

A szupernóvák többször 1044 joule energiát képesek kibocsátani, nagyjából annyit, amelyet a Nap egész élettartama során. Megkülönböztetünk I. (ezen belül Ia, Ib és Ic) és II. típusú szupernóvákat, az alapján, hogy a robbanási folyamat korai színképében kimutatható-e a hidrogén.

Az ismertebb szupernóvák közé tartozik a Nagy Magellán-felhőben található SN 1987A jelű, valamint az 1604-ben felfedezett Kepler-féle szupernóva. Ez utóbbi, illetve az 1572. évi Tycho Brahe-féle szupernóva jelentős lökést adtak a csillagászat fejlődésének, mivel a korabeli klasszikus felfogást, mely a fix csillagokat változatlannak tartotta, véglegesen megingatták.


A hipernóvák az egyik legnagyobb megfigyelt robbanások az általunk ismert Világegyetemben. Jelenleg úgy képzeljük, hogy a jelenség nagyon nagy tömegû,
H, He légkörüket már elvesztett, magányos csillagok robbanásával jön létre, amely robbanás eredményeként fekete lyuk keletkezik a csillag magjából. A
modellek szerint tízszer több anyag és harmincszor nagyobb energia szabadul föl, mint Ia szupernóva esetén (Iwamoto, Nature, 1998). A ledobóbó anyag
nagyságrendileg tíz naptömeg, ami szintén arra utal, hogy nem fehér törpe, hanem nagytömegõ csillag robbanását figyeljük meg. A ledobódás sebessége
20-45 ezer km/s. A modellt megerõsíti az is, hogy a robbanásokat mindig heves csillagkeletkezés régióiban figyeljük meg, pontosan ott, ahol a hiperóriás csillagoknak lenniük kell. A robbanás mindig aszimmetrikus, így nyalábolt röntgen és gamma-kilövellést eredményezhet.