Az Univerzumban távoli, hatalmas robbanásaira vadászó Swift-űrtávcső június 21-én megörökítette a működése alatt tapasztalt eddigi legenergikusabb eseményt. A GRB 100621A jelű villanás annyira intenzívnek bizonyult, hogy a műholdat és az adatokat elemző szoftvert "kiütötte".
A 2010. június 21-i gammavillanás során olyan sok foton találta el a Swift-űrtávcső detektorát - másodpercenként legalább 143 000 -, hogy azt a berendezés egyszerűen nem volt képes számolni. A jelenség elemzése zajlik, egyelőre annyit közöltek a NASA szakemberei, hogy a robbanásra közel 5 milliárd fényév körüli távolságban került sor. Ennek fénye ért most a Föld közelébe, azaz az esemény körülbelül 5 milliárd éve történt - akkor, amikor a Naprendszer formálódni kezdett.

A június 21-i villanás a Swift röntgentávcső felvétele alapján. Az erős sugárforrás - amely kiütötte a detektort - a középen lévő, sugaras alakzat. A halványabb sugárforrások a képen lévő csillagok, egyéb égitestek (NASA/Swift/Stefan Immler)

   Ez volt a legintenzívebb a távoli gammavillanások közül, amelyeket a Swift 2004 novemberi felbocsátása óta megfigyelt. A becslések alapján a jelenség 168-szor volt energikusabb, mint egy átlagos gammavillanás, és 5-ször energikusabb, mint a korábban megfigyelt legnagyobb ilyen esemény. A gammavillanások nagyon gyorsan produkálnak hatalmas energiakibocsátást. Ugyanakkor más jelenségek, például a kvazárok, azaz a távoli, ősi és aktív galaxismagok tartós működésük során összességében több energiát képesek kisugározni - de nem ilyen rövid idő alatt és ennyire látványosan.

   Az ilyen felvillanásokra feltehetőleg akkor kerül sor, amikor egy igen nagytömegű csillag élete végén szupernóvaként, egyes modellek alapján még energikusabb, úgynevezett hipernóvaként semmisül meg - és fekete lyuk marad vissza utána. A kataklizma során két keskeny anyagsugárba fókuszálódik a felzabaduló energia jelentős része - valószínűleg ezek egyikét sikerült most megfigyelni.

                                              A  Swift-űrtávcső

  A megfigyelt gammakitörések többsége („hosszú” kitörések) úgy tűnik, hogy nagy tömegű (legalább 30-40 naptömeg) csillagok élete végén jön létre (ezeket szokás kollapszárnak vagy hipernóvának nevezni). Az ilyen robbanások nagy részét kis tömegű, szabálytalan galaxisok csillagai okozzák. A progenitor általában gyorsan forgó csillag, ami a forgás miatt nem tud egyszerű szupernóvaként felrobbanni. Fémtartalma valószínűleg nagyon alacsony, emiatt a robbanás idejére viszonylag kevés anyagot veszít csillagszél formájában. A központi rész összeomlása révén a haldokló csillag közepén létrejön egy fekete lyuk. A többi anyag fekete lyukba való bespirálozása közben jönnek létre az ultra-relativisztikus kitörések, feltehetően jetek (anyagsugarak) formájában.

A gammakitörések kisebbik része („rövid” kitörések) máshogy jön létre, valószínűleg két, egymás körül keringő neutroncsillag ütközéséből. Az összes ismert gammakitörés a Tejútrendszeren kívüli (bár egy hasonló jelenséget, a lágy gamma-ismétlőket a galaktikus magnetároknak tulajdonítják), és legtöbbjük több milliárd fényévre van.